Néha elgondolkodom, hogy milyen messze vagyunk még Európától. Nem számít az EU tagság. Ennyi erővel az én nevem alé is oda lehetne biggyeszteni egy Dr-t. Vicces az lenne, (Dr. Jopi?) de semmiképp sem vállalnék még be egy műtétet.
A minap olyat láttam, ami azt a hitet erősítette meg bennem, hogy tán nem is akarunk mi Európába menni. Illetve, csak olyan ráérősen kullognánk, dehát azok meg nem várnak. Én is ráérősen bandukoltam hazafelé munkából, amikor messziről megláttam egy fiatal lányt, amint európai módon ásványvizes flakonokat dobál be szakszerűen egy szelektív hulladékgyűjtő "állomásba". Nosza - gondoltam - ez már örvendetes. Mégsem veszett nyele fejsze ez a próbálkozás. (Bár soha nem tudtam elképzelni, milyen lehet az, amikor négy kukásautó jön hulladékfajtánként kiüríteni a kukákat (csak nem öntik össze egybe, mert akkor minek válogatunk?)). De amint közelebb értem láttam, hogy a szorgos tevékenységnek van egy kis hibája. A lány valóban bedugdosta a flakonokat a helyükre, de a kupakokat - melyek eltávolítására a kukán megkér egy felirat - a világ legtermészetesebb módján hajigálta a földre a kuka köré, ahol már szerteszét gurultak a kék, zöld és rózsaszín műanyagok. Volt belőlük bőven, mert a lány lelkiismeretesen sok flakont hozott.
Nem nézett sunnyogva körbe, nem szégyelte el magát, amikor meglátott, semmi.
Akkor most megyünk, vagy maradunk?
No comments:
Post a Comment